Lassan két hete céltalanul bolyongott egy kisvárosban. Egyedül volt nem tudta mihez kezdjen. A kezdetek óta mindig voltak vele emberek - barátok vagy éppen ellenségek, az nem számított - akkor tudta mit csinál. Mióta mindenkit elvesztett a táborából azt se tudja merre tart, csak ment egyenesen és valahogy próbálta túlélni ezt az egészet. Egy késsel a kezében és egy szinte teljesen üres hátizsákkal a hátán sétálgatott az egykor luxus fényben pompázó ám most már romos lakóövezetek házai között, közben azon agyalva mégis mit kellet volna máshogy csinálnia. Gondolt egykori élő helyére, ahonnan körülbelül négy éve indulhatott el pár haverjával, hogy meneküljenek az akkor még ismeretlen invázió elöl. Jackson azóta persze rájött, hogy ez elől nincs menekvés, hisz ez mindenhol ott van, szó szerint az emberekben van. Nem számít, hogyan halsz meg - nem kell, hogy azok megharapjanak - ha megtörténik, ugyanúgy visszajössz és agyatlan, emberevő élőhalottá változol, melyeket Jackson csak simán járkálóknak keresztelt el. Pontosan tudta, hogy hogyan végezzen velük, mindig a fejüket kell célozni és végük. Sajnos legtöbbször ugye nem egyedül mászkálnak, így hát egy kés nem elég ellenük, még ha használója van olyan ügyes, mint Jackson sem élné túl egy horda támadását. Ezzel pedig saját maga is tisztában volt, és ha mégis összefutott egy nagyobb hordával inkább csak lapított és megvárta, amíg tovább haladtak.
Aznap délután is egy kisebb csapat elöl menekült, amikor rátalált egy viszonylag stabilan álló házra. Miután sikerült bejutnia gondosan eltorlaszolt minden rést, bejáratot, így biztosan nem lesznek képesek bejutni... Majd némi, az amúgy is eléggé megcsappant mennyiségű élem elfogyasztása után az egyik emeleti szobába feküdt be. Mindig félig nyitott szemmel aludt, hisz tudta, hogy a veszély mindenhol ott van, ezért is volt napról napra fáradtabb, így ez az alvás hosszúra nyúlt.
Körülbelül dél múlhatott, amikor felébredt így jól kialudhatta magát, ráadásul még álmodott is bár ennek már kevésbé örült. Annyira emlékezett belőle, hogy ismét a gimnázium utolsó évét járta, akkori barátaival volt, köztük egy sráccal, akit azóta nem látott mégis miatta szenvedett a legtöbbet... Nagyon szerette és bármit megtett volna, hogy megvédje. Mai napig bánja, hogy akkor nem maradt vele, hisz pontosan emlékezett rá, hogy a kis szőke csak annyit kért tőle hogy ne hagyja egyedül. Mikor pedig visszament a fiú házához, hogy őt is magával vigye nem találta ott senkit, ráadásul az egész hely vérben úszott. Azóta is azzal a bűntudattal élte életét, úgy gondolta miatta halt meg és emiatt mindenhogy próbálkozott az emlék feledésével, de az egyre csak előjött.
Még mindig az ágyban feküdt és azon agyalt mégis miért kellet ismét eszébe jutnia, főleg most, hogy egyedül van és nincs kinek elpanaszkodnia milyen hülye is volt akkor, hirtelen csörömpölést hallott az alsó szintről. Pontosan tudta, hogy járkálók nem lehetnek hisz elég stabilan eltorlaszolta a bejáratokat, majd állítását az is alátámasztotta, hogy tisztán érthetően beszélgettek. Jackson a szobába maradt, de az ajtót résnyire nyitva hagyta, így tisztán látta, ahogy egy vörös hajú fiú átkutatta a szomszédos szobákat. Nem tudta, hogy mégis mihez kezdjen, nem akart rájuk támadni, de nem is volt szándékában haverkodni... Az emberek megváltoztak mióta a járkálók elleptek mindent, nem lehet bennük megbízni és Jackson ezt tapasztalatból gondolta így. Bent maradt a szobában és az ajtó mögé rejtőzött, így mikor a fiú bejött nem vette őt észre. Egyik kezével befogta a vöröske száját, hogy az kiabálni ne tudjon, a másikkal meg tokához emelte kését. Nem akarta bántani, inkább elővigyázatosságból csinálta. Jackson erősebb volt, de azzal nem számolt, hogy a kis vörös milyen gyors. Alig pillantott egyet a srác olyan gyorsasággal szabadult ki szorításából és szegezett egy pisztolyt a fejéhez.
- Jackson?!
A vörös nem hitt a szemének, nem gondolta, hogy újra látni fogja őt. Tudta, hogy az előtte álló srác nem bántaná, de az előbb történtek miatt a pisztolyt ugyanolyan határozottan tartotta, mint mikor még nem tudta kire szegezi rá.
Mindketten ledermedve álltak egymással szemben. Jackson nyelni sem tudott, és csak bámult maga elé. Hirtelen azt hitte ismét álmodik, ő sem tudta elhinni, amit látott. Majd a tarkójába nyilalló fájdalom vetett véget a néma álldogálásnak és Jackson előtt lassan minden sötétbe borult.
