[3.rész]

*Jackson szemszöge*

A ház teli volt járkálókkal, plusz legalább öt mászkált az ajtó előtt, és semmi jel nem utalt arra, hogy Bambam egyáltalán bent lenne. Az épület hosszas elemzése után kezdtem feladni, ezért rá is kérdeztem, hogy egyáltalán még itt lehet-e a kis srác, de Sehun csak leintett, hogy maradjak csendben, és a tetőtéri ablakra mutatott, ami ebben a pillanatban nyílt ki. Egy barna hajú fiú mászott ki rajta, aki kétség kívül Bambam volt. Sehun hirtelen valami tárgyat kapott elő a zsebéből, majd valamit ügyködni kezdett vele. Kellet egy kis idő mire leesett, hogy a kezében egy kis tükröt tartott, amivel a napfényt Bambam irányába vezette, hogy észrevegyen minket. Még ilyen távolságból is látni lehetett az arcán, hogy mennyivel megkönnyebbült, amikor meglátott.

- Na, szóval mondom a tervet. Azt gondolom, látod, hogy a ház előtt van pár nyomi, de a nagyja bent van. Az lesz, hogy én hátra megyek, és elzárom a hátsó kijáratot és elkezdek zajt csapni, így az összes hátra fog jönni, de ugye nem tudnak majd kijönni. Te addig azt a párat öld meg itt, elől, és ugyanúgy zárd el az ajtót, utána szedd le valahogy Bambamet. - magyarázott határozottan, míg én csak bólintottam, majd egy a házhoz közeli fához mentünk, és intett, hogy maradjak ott.

- Biztos ne én menjek hátra?

- Ne! Te törődj a kölyökkel a tetőn, én intézem az elterelést. - mondta határozottan, majd a kert mellet húzódó sövény mellé sietett.

Egyelőre csak álltam ott a fa mögött, és figyeltem, hogy a célpontjaim merre mozognak. Már csak három darab mászkált a teraszon, mivel a többi időközben bement a tárva nyitva hagyott ajtón. Hirtelen rádöbbentem, hogy nekem azt az ajtót valahogy be kéne zárnom, viszont azt még nem tudtam, hogy mégis hogyan fogom csinálni. Ezen viszont sokat nem tudtam gondolkozni, mivel a hátsó kertből hangos csapkodás és kiabálás hallatszott, így hát nekem is cselekednem kellet. A járkálók közül még egy bement a zaj hallatára, így kevesebbel kellet, hogy végezzek. Szerencsére kifele nyílt az ajtó, így egy – a teraszon talált – széket a kilincs alá tudtam tolni. Nem a legtartósabb, de egy ideig csak kibírja majd.

- Figyelj Bambam! – szóltam neki, amikor végre megbizonyosodtam róla, hogy semmi nincs a közelben – Nincs is olyan magasan az a tető, le kéne ereszkedj.

- Mi van??!

- Jól van nyugi, el foglak kapni.

*Bambam szemszöge* 

Még hogy nem magas… Ha tényleg olyan alacsony lenne, akkor már rég elhúztam volna innen…

Gondoltam magamban. Persze ez nem teljesen volt igaz, hisz valahol mélyen reménykedtem benne, hogy visszajönnek értem, és hát így is lett. Egy cseppet megkönnyebbültem, amikor megláttam őket a közelben, máris sokkal jobban hittem abban, hogy én még ma elhagyom ezt a helyet.

Nézelődni kezdtem, hogy mégis hogyan tudnék lemászni, végül úgy döntöttem a terasztető szélénél lévő oszlop mentén valahogy leereszkedek. Ez bárhonnan nézve rossz ötlet volt, mert szerencsétlen ház nem éppen volt megbízható, így rosszul is sült el az egész. Az ereszcsatorna, amibe kapaszkodtam eltörött, leszakadt nem tudom, az a lényeg, hogy én szépen leestem… Ijedtemben még kiabálni is elfelejtettem és csak csukott szemmel zuhantam lefelé, de legnagyobb meglepetésemre nem éreztem, hogy bármimet is kemény ütés érte volna.

- Megvagy! – suttogta szinte félcenti távolságból a fülembe Jackson, és amikor kinyitottam a szemem csakugyan, olyan közel volt hozzám. Teljesen zavarba jöttem és csak bámultam rá – Most mi van? Mondtam, hogy elkaplak. – mondta egy széles mosollyal az arcán, de én még mindig meg se tudtam szólalni. Igaz, hogy csak nem rég ismertem meg, de valamiért egy ideje mellette jóval nagyobb biztonságérzetem van, mint a többiek mellett. Ráadásul most még meg is mentett, úgyhogy ez az érzés csak nőtt.

Rájöttem, hogy még mindig a karjaiban tart, ezért gyorsa kikászálódtam onnan és vele szembe álltam, így ő pont egy fél fejjel magasabb volt nálam. Elég kínos volt ez az egész, és volt egy olyan érzésem, hogy még el is pirultam, de csak reménykedni tudtam, hogy Jackson ezt nem vette észre. Éppen meg akartam köszönni, hogy elkapott, amikor hirtelen rám ugrott, így sikeresen a lábamra esett, ami miatt egyelőre nem különösképpen aggódtam, mivel egy rohadó élőhalott teste landolt pontosan mellettünk. Jackson gyorsan cselekedett is, és egy kést rántott elő, amivel egy szempillantás alatt elintézte a ránk támadó halottat. Ismét megmentett.

- Jól vagy? Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen elrántottalak… Egyszerűen észre sem vettem, hogy itt volt még egy… - kezdett egyből magyarázkodni, pedig semmi szükség nem lett volna rá, hisz én se vettem észre. Legalább ő nem fagyott le és tudott tenni valamit az ellen, hogy ne itt dögöljünk meg.

- Jól vagyok, bár van egy olyan érzésem, hogy a lábam…

- Te jó isten! Ne haragudj, ezt teljesen elcsesztem.

- Dehogy is! – próbáltam nyugtatni - Nem hiszem, hogy olyan súlyos lenne. – mondtam és lassan feltápászkodtam, de amikor megpróbáltam ráállni a bal lábamra nagy fájdalom nyilallt a bokámba és újra visszaestem.

- Ez így nem lesz jó. Minél hamarabb vissza kell jutnunk a többiekhez és van egy olyan érzésem, hogy Sehunnal is van valami, mivel már rég vissza kellett volna érnie hátulról. – és mintha csak megérezte volna, három bajjósló lövést hallottunk eldördülni.

Mindketten kővé dermedtünk, arra gondolva, hogy mégis mi történhetett. Jacksonon látszott, hogy fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Tudtam, hogy oda akar menni, hogy segítsen a szőke, magas fiúnak, de engem sem akart itt hagyni teljesen végtelenül. Pár perc múlva viszont a ház oldalától egy alak bukkant fel, ahogy éppen felénk fut. Mindkettőnk szerencséjére Sehun volt az. Egészen idáig futott, majd zihálva a térdére támaszkodott.

- Hát ez majdnem rosszul sült el… - mondta a lihegéstől szakadozottan.

- Mégis mi történt? – kérdezte Jackson, mialatt én ismét feltápászkodtam és fél lábon melléjük ugráltam.

- Nem számoltam azzal, hogy a kert végében is lesznek nyomik, és hát egy kicsit megkergettek. De itt vagyok és semmi bajom, viszont veled még is mi történt? – nézett végig rajtam – Leestél a tetőről?

- Hát nem mondhatni… - fél szemmel a bűnösre pillantottam, aki zavartan vakargatta a tarkóját. Muszáj volt ezen elvigyorodnom, hisz most kivételesen ő érezte magát kellemetlenül nem pedig.

- Az igazság az, hogy én estem rá. – folytatta végül Jackson egy kínos mosollyal az arcán, de látszott rajta, hogy kezdi egyre rosszabbul érezni magát, amiatt, hogy fájdalmat okozott nekem, ezért valahogy meg akartam nyugtatni, hogy én egyáltalán nem haragszom rá.

- De semmi komoly, biztosan egy-két nap múlva elmúlik. Ha nem kell futni… - akartam volna befejezni a mondatom, de egy hatalmas csattanás félbeszakított.

- Jövet erre, a ház mellett átmásztam egy kerítésen… - kezdett Sehun kétségbeesett hangon magyarázni – Csak így tudtam lerázni őket, de lehet, hogy az a vacak nem bírja sokáig…

- Mégis hányan lehetnek??? – kezdett végül Jackson is pánikolni.

- Tíz, talán Tizenöt…

- MI VAN?!

Megfagyott a levegő, fogalmunk se volt, hogy mit tegyünk, de tudtuk, hogy valahogy el kéne jutni az út másik felén lévő erdőbe, ahol könnyebben el tudnánk rejtőzni. Végül Jackson minden cuccát átpasszolta Sehunnak, majd engem a hátára kapva elindult a rengeteg felé. Tudom, hogy nem vagyok valami nehéz és, hogy Jackson is van elég erős, hogy elbírjon, mégis kínosan éreztem magam. Egy ideig próbáltam tiltakozni ellene, de mondta, hogy inkább nyugodjak le és, idézem „Élvezzem, amíg még lehet…” erre persze még zavarba is jöttem, és többet inkább meg sem szólaltam. Egyszerre volt kellemetlen és nyugtató Jackson hátán utazni, mivel ismét totális közelségben voltam hozzá, és ahogy eddig is teljesen levett a lábamról. Az illata is kellemes volt attól független, hogy éppen milyen életünk is van. Valószínűleg csak én képzeltem bele azt az isteni vanília illatot, hisz kinek van ideje parfümözni magát ilyenkor, mikor éppen elég azzal foglalkozni, hogy valahogy túléljük ezt a szarságot.

Persze valószínűleg ismét sokat gondolkodhattam mindenféle hülyeségen, és csak arra eszméltem, hogy Sehun és Jackson valamin nevetnek.

- Még is mi olyan vicces?

- Nem tudom mégis min agyalhattál, de szinte az egész fejed piros. – mondta Sehun és ismét nevetni kezdett.

- Idióta… - vágtam rá, majd arcomhoz kaptam a kezem – Amúgy már nem menekülünk semmi elől, szóval nyugodtan lerakhatsz, de komolyan! – kezdtem kérlelni ismét Jacksont, mert újból kezdett egyre kényelmetlenebnek tűnni ez a helyzet.

- Ne aggódj, nekem nem gond, és így hamarabb vissza is érünk. Ráadásul mindjárt sötétedik. – nyugtatott meg Jackson, hogy őt ez nem zavarja.

- Amúgy mindenki visszaért ugye, rajtam kívül? - jutott eszembe, hogy mielőtt ott maradtam volna a többiek is menekültek.

Túl sokat kellett várjak a válaszra így már sejtettem, hogy nincs minden rendben, de végül Sehun elmagyarázta.

- Taemint megharapták… Mikor eljöttünk még magánál volt, de mostanra már biztos…

Minden eddig érzésem fájdalomra cserélődött fel. A harapás nem valami olyan dolog, amit gyógyítani lehet, elfertőződik és rövid időn belől megöli áldozatát. Taemin a barátom volt, ahogy mindenkinek. Bele sem tudok gondolni milyen lehetett azoknak, akik most mellette voltak, látták őt szenvedni és talán véget is vetettek neki. Mi lesz, majd ha visszaérünk a városba… Jonghyun… Hogyan fogjuk elmondani neki. Nem tudom, hogy képes lesz-e feldolgozni, de abban biztos vagyok, hogy segíteni fogok neki. Ezek a portyák mindig rosszul végződnek, ezt már megtanulhattam volna, de ettől független én még most is reménykedem, hogy ennél már csak jobb lesz, de persze előbb még haza kéne jutni valahogy…

[2.rész]

*Jackson szemszöge*

- És Bambam? Ő még is hol van? – kérdezte Jungkook kétségbeesetten. Egy kis időre mindenki lefagyott. Tudatosult bennünk, hogy egy személy nincs itt és egyből a legrosszabbra gondoltunk. Majd végül Mark kezdett el magyarázkodni:

- Valószínűleg semmi baja. Amikor megtámadtak ő az emeleti szobákban kutatott, és szerintem sikerült bezárkóznia oda.

- Érte kell mennünk! – szólaltam meg végül – Nem hagyhatjuk csak ott, elment az eszetek?!

- A ház teli van élőhalottakkal, és Taemin már így is meg fog halni. – fordult el tőlem, hogy ne lássam, ahogy letöröl arcáról egy könnycseppet – Fogalmam sincs, mit tegyek. - féltem, hogy mit fog reagálni, de mégis közelebb léptem hozzá és hátára simítottam a kezem, amitől kissé megnyugodni látszott. Mégis csak maradt benne a régi Markból.

- Hé, ne aggódj. Visszamegyek és kihozom onnan.

- Ne akarj hősködni, nem megy az neked. Még azt se tudod melyik házban voltunk…

- Én visszamegyek vele! – hallottam meg szerintem a két hét alatt először Sehun hangját, de persze ezt Luhan nem hagyhatta annyiban.

- Nem mész te sehova! Nem fogod megöletni magad…

- Nyugi van picim. – Sehun hirtelen párja ajkaira tapadt, hogy elhallgattassa – Nem lesz semmi. Oda megyünk, kihozzunk, és már jövünk is vissza. Igaza van nem hagyhatjuk ott!

- JACKSON! Esküszöm, ha valami történik Sehunnal gondolkodás nélkül golyót repítek a fejedbe!!!

Nem vitatkoztam vele, inkább csak némán tűrtem, amit eddig is. Sehun vészhelyzet esetére adott nekem egy pisztolyt, de hozzá tette, hogy csak akkor használjam, ha tényleg nagyon muszáj, mivel ugye hangos és vonzza a halottakat. Majd körülbelül egy fél óra múlva el indultunk.

Három kilométernyire lehetett a ház és közben párszor rövidítettünk az erdőn keresztül. Az úton a legidegesítőbb talán az volt, hogy Sehun meg se szólalt. Néma csendben simán eltelt volna a mi kis magánakciónk, de persze én nem hagytam ki a lehetőséget, hogy többet megtudhassak róla és persze Luhanról.

- Szóval Luhannal már a kezdetek óta ismeritek egymást? – tettem fel a legalapvetőbb kérdést, amivel kezdeni lehet egy jó kis beszélgetést, de persze ez se úgy sült el, ahogy akartam…

- Eddig olyan jó kis csönd volt, miért kellet elcseszned? – szólalt meg gúnyosan.

- Jól van, gondoltam megismerkedek veled, ha már a drága barátoddal nem ment… tényleg amúgy ő miért ilyen savanyú?

- Nem fogod feladni mi?

- Nem. – válaszoltam vigyorogva, és csodák csodájára egy hatalmas sóhajtás után válaszokat is kaptam kérdéseimre.

- Luhannal körülbelül egy éve találkoztam, amikor a bátyja éppen élve el akarta temetni, de szerencsére időben odaértünk. Ezután Luhan legalább két hónapig meg se szólalt, majd utána megtudtuk, hogy előtte a testvére felgyújtotta az egész táborukat és mindenki meghalt csak Luhan menekült meg, ő pedig először nem tudta, hogy a bátyja tette, és amikor rájött már késő volt és egy mély gödör alján találta magát. Lerövidítve a bátyja egy őrült volt és eleinte Luhan ezt nem volt képes elfogadni, egy ideig azt hitte ő is meg fog őrülni, de nem így lett. És valószínűleg a vele történtek miatt olyan köcsög mindenkivel.

- Huh, hát nem tudtam, hogy ennyire szörnyű volt neki. Sajnálom. – igazán nem tudtam mit mondjak, egy kicsit ledöbbentem. Velem is történtek rossz dolgok, de bele se tudok gondolni Luhan, hogy bírta ki.

- Még is mit sajnálsz, nem te tetted… De adnék egy tanácsot. Én a te helyedben nem basznám fel Lulut, mert hidd el, csúnyán megbánod! – kacsintott rám majd nyugodtan tovább haladt.

- Jó, de mégis miért mondtad el nekem Luhan történetét? Nem gondolod, hogy kiakadna?

- Luhan nem olyan, aki a múlton rágódna, már teljesen megváltozott. És úgy gondolom te sem vagy az az árulkodós típus. Na, de figyelj, mert ott van az a bizonyos ház. – azzal egy hatalmas fehér épület felé mutatott. Az egyetlen gond csak az volt, hogy rengeteg járkáló próbált bejutni az első ajtón. 

*Mark szemszöge*

 Miután Jackson és Sehun elmentek egyből a fenti szobába mentem Taeminhez. A szobában ott volt Hoseok, még mielőtt megbeszéltük volna, hogy Jacksonék elmennek, akkor jöhetett fel hozzá. Csak ott álltam és meg se tudtam szólalni, mintha valaki fojtogatott volna.

- Lemegyek innivalóért, addig maradj itt. – utasított Hoseok én meg csak bólintottam. Felállt és elment, én pedig ott maradtam egyedül Taeminnel. Ha a hatalmas sebhelyet a vállán nem vesszük figyelembe alig látszott rajta, hogy bármi baja is lenne, mindig is erős volt és én ezt csodáltam benne. És a tudat, hogy ő nem jön haza velünk totálisan kikészített. Mindig a legjobb emberinket veszítjük el, és ebből nekem kezd elegem lenni.

- Úgy nézel engem, mintha valami ufó lennék. – zökkentett ki gondolatmenetemből és még egy mosoly is megjelent arcán.

- Én…

- Ne aggódj, csak meghalok. Nem lesz semmi baj!

- Hogy tudod még ezt is elhülyéskedni? Sajnálom… sajnálom, hogy ezt történt veled. Tehettem volna valamit…

- Az én hibám volt, te nem tettél semmi rosszat.

- Jól van, csak… - nem bírtam tovább, plusz rajta is láttam, hogy lehet bármilyen erős, neki sem megy olyan könnyen – Csak tudom, hogy otthon ott van neked Jonghyun…

- Igen, és még elbúcsúzni se tudtam tőle. De úgy jöttem el otthonról, hogy tisztában voltam azzal, hogy ez is megtörténhet. Épp ezért szeretnélek valamire megkérni téged. – ismét elcsuklott a hangom így csak bólintottam. – Ő kicsit rosszabbul fogja viselni ezt az egészet, ezért írtam neki egy levelet, plusz van benne egy kép is kettőnkről. Azt szeretném, hogy add oda neki és vigyázzatok rá, hogy ne csináljon semmi hülyeséget.

- Megígérem, hogy odafigyelek rá! – vettem erőt magamon, hogy kicsit határozottabbnak tűnjek. Hirtelen kopogás hallatszott az ajtó felől és Hoseok lépett be rajta.

- Meghoztam a vizet.

- Köszönöm! A többiekkel mi van? – kérdezte Taemin. Még most is inkább másokkal törődött…

- Mindenki lent van és idegeskednek. Egyrészt miattad, másrészt mert Sehun és Jackson visszamentek Bambamért.

- Nem hiszem, hogy aggódni kéne. Miattam fölösleges és szinte egészen biztos vagyok benne, hogy az a két srác visszahozza Bambamet

- Egyetértek. – vigyorgott Hoseok.

- Téged is szeretnélek megkérni valamire... - mutatott Hoseok felé - Ne hagyd, hogy átváltozzak!

- Mi, ezt mégis, hogy… hogy érted? – mosolynak még hűlt helye sem látszott, mikor tudatosult benne az, hogy vezetőnk arra kérte végezzen vele.

- Tudod te jól. És még annyit szeretnék, hogy ígérjétek meg, épségben haza visztek mindenkit… még Jacksont is!

Összenéztünk Hoseokkal majd határozottan bólintottunk. Alapból is az volt a tervünk, de így, hogy Taemin kérte úgy hiszem mindent meg fogunk tenni ennek érdekében.

***

Ezután nemsokkal Taemin kezdett egyre rosszabbul lenni. Felment a láza és végül hallucinálni kezdett. Mindenhol Jonghyunt látta és folyton azt hajtogatta, hogy el kell tűnnünk innen, mert a házat ellepték a halottak. Rossz volt nézni, ahogy szenved, és gondoltuk ennél már csak rosszabb lesz így Hoseok megtette, amire kérte őt az idősebb. Nehéz volt hisz nem könnyű megölni az egyik legjobb barátodat. Majd Luhan és én a hátsó kertbe vittük, hogy eltemethessük. Most az egyszer történ olyan, hogy szőke srác szólt hozzám és nem különféle beszólásokat vágott a fejemhez. Kiderült, hogy szorult belé némi együttérzés. Például amikor Hoseok is akart segíteni, Luhan mondta neki, hogy ezt hagyja csak ránk, éppen elég volt, amit tett és menjen pihenni. Csak ámultam, hogy még is hova lett az a Luhan, akt eddig ismertem. De persze megértettem, hisz mindannyiunkat nagy veszteség ért, és ez mindenkiben nyomot hagyott más-más féleképpen.

[1.rész]

Sziasztoook:)

Nagyon, de nagyon sajnálom ezt a majdnem fel éves késést az első résszel. Rengeteget bajlódtam vele, mivel próbáltam a legjobbat elhozni nektek, és bevallom félek, hogy még így sem a legjobb. Mindenesetre kíváncsi vagyok a véleményetekre. 

Jó olvasást ;D

*Jackson szemszöge* 

Pontosan két hete történt, hogy Mark Tuan és kis hét fős csapata betört az általam nemrégiben biztosított házba. Szerencse, hogy az újonnan vörös hajú srác felismert, mert különben hűséges társai valószínűleg ott helyben megöltek volna. Vele ellentétben én örültem neki, hogy újra látom, hisz még is csak imádtam régen vele lenni. Mondjuk az óta teljesen megváltozott, akkoriban mindig én vigyáztam rá, de ahogy múltkor elintézett, és ahogy mostanság rám néz, nem hiszem, hogy bárkinek a védelmére szorulna. Szinte egész nap került engem pedig én igen is szeretem volna megbeszélni vele a dolgokat, de ő nem igen hagyta, így hát gondoltam más társaság után keresgélek. A srácok nagy része kedves volt így könnyen összebarátkoztam velük bár még mindig van, aki nem igazán rajong értem. Például Luhan, mondjuk úgy vettem észre, hogy ő másokkal sem éppen jólelkű, kivétel talán a pasijával Sehunnal. Talán Hoseokkal sikerült a legjobban összehaverkodnom, ő az a fajta srác, akiben még ezekben az időkben is maradt némi életerő és hiperaktivitás. Ott volt Bambam és Jungkook két aranyos kis srác, akikből nem néznéd ki, hogy képesek lennének bárkit vagy bármit is megölni. Bambammel sikerült közelebbről is összeismerkednem, így elárult pár dolgot mindenkiről. Mesélt dolgokat Taeminről, aki elég zárkózott volt, de kiderült, csak azért mert kábé ő felelt mindenkiért a csapatból, mondhatni ő volt a főnök. Megtudtam, hogy van egy ennél nagyobb táboruk is, valójában egy kisebb város és ők csak azért jöttek el, hogy élelmet és embereket keressenek. Egy embert már találtak, engem, de egy ideig rajtam is gondolkoztak, mert hát mégis csak rátámadtam Markra, pedig már ezerszer mondtam, hogy nem akartam bántani. Amúgy is, nem terveztem ismét emberek közé menni, elvoltam én egyedül is, ráadásul egy ideig azon is gondolkodtam, hogy elmegyek, de aztán mindig eszembe jutott Mark és hogy legalább most ne úgy váljak el tőle, hogy utál. Viszont ez ugye nem ment valami könnyen, mert folyton eltaszított magától. Végül ők is úgy döntöttek, hogy velük tarthatok a visszafele úton és úgy voltam vele, hogy elvégre bármikor elmehetek, ha még is ismét kedvem lenne egyedül mászkálni.

Két hét után alig történt valami és így mindenki meg volt nyugodva, de persze senki sem sejthette, hogy valami olyan fog történni, ami nem kicsit fogja megváltoztatni a dolgokat.

***

Akár csak két héttel ezelőtt most is csörömpölésre ébredtem, de ezúttal tudtam, hogy nem betörni akarnak a házba. Lementem, hogy meg is győződjek róla és kiderült, hogy csak Jungkook tört-zúzott a konyhában. Pár perc késéssel Hoseok futott oda mellé, hogy segítsen, míg a nappaliból Luhan hangja hallatszott, ahogy szidja az eget, hogy egyáltalán miért kellet magukkal hozni ezt a szerencsétlent. Feltűnt, hogy sehol sem látom a többieket, de egyelőre nem tettem szóvá, inkább én is Jungkook mellé sietem, hogy segítsek neki felszedni az eltörött tányérdarabokat.

- Sajnálom Hoseok, csak keresni akartam valami érdekeset, és amikor kinyitottam a szekrényt akkor esett ki a tányér és…

- Nyugi már, nem tettél semmi rosszat! – szakította félbe Hoseok a kétségbeesetten magyarázkodó Jungkookot.

- Jó, de biztos azért hagytak itt a többiek, mert úgy gondolták csak feltartanám őket. Pedig…

- Vigyázz, nehogy elvágd… - próbáltam figyelmeztetni nehogy kárt tegyen magában az egyik éles tányérdarabbal, de már késő volt és elvágta az ujját.

- Áuuu…

- Jaj, te szerencsétlen. Menj fel, kösd be valamivel, addig mi összeszedjük a többit. – mondta Hoseok a Jungkook fejét megsimogatva és azzal a kisebbik elindult az emeletre.

- Na de még is merre vannak a többiek? – kérdeztem végül miután elintéztük a tányér maradványait.

- Még reggel elmentek, hogy keressenek valami élelmet meg mindenfélét a haza fele útra, viszont már ideje lenne haza érniük.

- Ne aggódj, nem hiszem, hogy bármi is történt volna velük.

- Én aztán nem aggódok. Mindegy is, lehet egy kérdésem? – vigyorodott el, és éreztem, hogy erre lehetett volna nemmel válaszolni, így hát csak bólintottam – Mi volt köztetek Markkal? Mármint, azt tudom, hogy ismertétek egymást mielőtt minden elbaszódott, de milyen viszonyban voltatok, és még is mi történt?

- Hát… Nem hiszem, hogy Mark örülne neki, ha…

- Oh, ne már, szerintem összehaverkodtunk annyira, hogy megbíz bennem, nem? – hát nekem ez enyhe túlzás, de legyen.

- Régebben visszahúzódóbb volt és alig beszélt, mondjuk ez mostanra is igaz, de az a lényeg, hogy kerülte a feltűnést, de én mégis kiszúrtam. Elkezdtem összeismerkedni vele, ami nem ment olyan könnyen…

- Na jó, ez kezd baromi unalmas lenni, haver! Térj már a lényegre! Úgy csinálsz mintha valami szar drámát mesélnél…

- Jól van nyugi! – mosolyodtam el izgatottságán, azt hiszem, talán mégis lesz valaki, akivel jóban leszek – Az a lényeg, hogy végül összejöttünk, de én még is cserbenhagytam és azóta is rosszul érzem magam miatta.

- Hát gratulálok, ez pontosan olyan, mint egy szar dráma. És most mégis vajon mit fog tenni a hős szerelmes… a következő részből kiderül. – kezdett el színészkedni, majd elröhögte magát. Nagyon régóta nem nevettem és nagyon hálás voltam neki emiatt. Jól esett ismét vidámnak lenni bár ez hamar elmúlt mikor kintről halk morajlás szűrődött be.

Mindketten az ajtóhoz siettünk, ahol éppen Sehun lépett be Taemint maga után vonszolva. Az udvarról heves harc hangja hallatszott, majd észrevettem, ahogy Mark kint próbálja feltartani a ház felé tartó járkálókat egy darab késsel a kezében. Nem gondolkoztam előkaptam saját fegyverem és kirohantam. Körülbelül tizenöten lehettek, elkaptam a legközelebbit és a koponyájába mélyesztettem késemet, majd ezt még eljátszottam legalább háromszor, de a következő rohadéknak sikerült ledöntenie így a földön kötöttem ki.

- Vigyázz! – kiáltott Márk, így oldalra kaptam a fejem és láttam, ahogy egy újabb rohadó test közelít felém. Nem bírtam megmozdulni, de szerencsére Jungkook bukkant fel a járkáló mögött és elintézte azt. Gyorsan segített leszedni rólam a hullát, majd Mark kimentése után a házba rohantunk és eltorlaszoltuk az ajtót.

- Köszönöm. – súgtam oda Jungkooknak hálásan miután sikerült leülnünk.

- Semmiség örülök, hogy mind jól vagyunk.

- Hé emberek, valaki elmagyarázná mi történt? – kérdezte idegesen Hoseok. Teljesen eltűnt az a pár perccel ezelőtti vicces Hoseok, komoly tekintetétől szinte teljesen kirázott a hideg.

- Bementünk egy házba… és, és megtámadtak, bent rekedtünk, aztán Taemint megharapták… - magyarázta zavarodottan Mark.

- És Bambam? Ő még is hol van?