[3.rész]

*Jackson szemszöge*

A ház teli volt járkálókkal, plusz legalább öt mászkált az ajtó előtt, és semmi jel nem utalt arra, hogy Bambam egyáltalán bent lenne. Az épület hosszas elemzése után kezdtem feladni, ezért rá is kérdeztem, hogy egyáltalán még itt lehet-e a kis srác, de Sehun csak leintett, hogy maradjak csendben, és a tetőtéri ablakra mutatott, ami ebben a pillanatban nyílt ki. Egy barna hajú fiú mászott ki rajta, aki kétség kívül Bambam volt. Sehun hirtelen valami tárgyat kapott elő a zsebéből, majd valamit ügyködni kezdett vele. Kellet egy kis idő mire leesett, hogy a kezében egy kis tükröt tartott, amivel a napfényt Bambam irányába vezette, hogy észrevegyen minket. Még ilyen távolságból is látni lehetett az arcán, hogy mennyivel megkönnyebbült, amikor meglátott.

- Na, szóval mondom a tervet. Azt gondolom, látod, hogy a ház előtt van pár nyomi, de a nagyja bent van. Az lesz, hogy én hátra megyek, és elzárom a hátsó kijáratot és elkezdek zajt csapni, így az összes hátra fog jönni, de ugye nem tudnak majd kijönni. Te addig azt a párat öld meg itt, elől, és ugyanúgy zárd el az ajtót, utána szedd le valahogy Bambamet. - magyarázott határozottan, míg én csak bólintottam, majd egy a házhoz közeli fához mentünk, és intett, hogy maradjak ott.

- Biztos ne én menjek hátra?

- Ne! Te törődj a kölyökkel a tetőn, én intézem az elterelést. - mondta határozottan, majd a kert mellet húzódó sövény mellé sietett.

Egyelőre csak álltam ott a fa mögött, és figyeltem, hogy a célpontjaim merre mozognak. Már csak három darab mászkált a teraszon, mivel a többi időközben bement a tárva nyitva hagyott ajtón. Hirtelen rádöbbentem, hogy nekem azt az ajtót valahogy be kéne zárnom, viszont azt még nem tudtam, hogy mégis hogyan fogom csinálni. Ezen viszont sokat nem tudtam gondolkozni, mivel a hátsó kertből hangos csapkodás és kiabálás hallatszott, így hát nekem is cselekednem kellet. A járkálók közül még egy bement a zaj hallatára, így kevesebbel kellet, hogy végezzek. Szerencsére kifele nyílt az ajtó, így egy – a teraszon talált – széket a kilincs alá tudtam tolni. Nem a legtartósabb, de egy ideig csak kibírja majd.

- Figyelj Bambam! – szóltam neki, amikor végre megbizonyosodtam róla, hogy semmi nincs a közelben – Nincs is olyan magasan az a tető, le kéne ereszkedj.

- Mi van??!

- Jól van nyugi, el foglak kapni.

*Bambam szemszöge* 

Még hogy nem magas… Ha tényleg olyan alacsony lenne, akkor már rég elhúztam volna innen…

Gondoltam magamban. Persze ez nem teljesen volt igaz, hisz valahol mélyen reménykedtem benne, hogy visszajönnek értem, és hát így is lett. Egy cseppet megkönnyebbültem, amikor megláttam őket a közelben, máris sokkal jobban hittem abban, hogy én még ma elhagyom ezt a helyet.

Nézelődni kezdtem, hogy mégis hogyan tudnék lemászni, végül úgy döntöttem a terasztető szélénél lévő oszlop mentén valahogy leereszkedek. Ez bárhonnan nézve rossz ötlet volt, mert szerencsétlen ház nem éppen volt megbízható, így rosszul is sült el az egész. Az ereszcsatorna, amibe kapaszkodtam eltörött, leszakadt nem tudom, az a lényeg, hogy én szépen leestem… Ijedtemben még kiabálni is elfelejtettem és csak csukott szemmel zuhantam lefelé, de legnagyobb meglepetésemre nem éreztem, hogy bármimet is kemény ütés érte volna.

- Megvagy! – suttogta szinte félcenti távolságból a fülembe Jackson, és amikor kinyitottam a szemem csakugyan, olyan közel volt hozzám. Teljesen zavarba jöttem és csak bámultam rá – Most mi van? Mondtam, hogy elkaplak. – mondta egy széles mosollyal az arcán, de én még mindig meg se tudtam szólalni. Igaz, hogy csak nem rég ismertem meg, de valamiért egy ideje mellette jóval nagyobb biztonságérzetem van, mint a többiek mellett. Ráadásul most még meg is mentett, úgyhogy ez az érzés csak nőtt.

Rájöttem, hogy még mindig a karjaiban tart, ezért gyorsa kikászálódtam onnan és vele szembe álltam, így ő pont egy fél fejjel magasabb volt nálam. Elég kínos volt ez az egész, és volt egy olyan érzésem, hogy még el is pirultam, de csak reménykedni tudtam, hogy Jackson ezt nem vette észre. Éppen meg akartam köszönni, hogy elkapott, amikor hirtelen rám ugrott, így sikeresen a lábamra esett, ami miatt egyelőre nem különösképpen aggódtam, mivel egy rohadó élőhalott teste landolt pontosan mellettünk. Jackson gyorsan cselekedett is, és egy kést rántott elő, amivel egy szempillantás alatt elintézte a ránk támadó halottat. Ismét megmentett.

- Jól vagy? Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen elrántottalak… Egyszerűen észre sem vettem, hogy itt volt még egy… - kezdett egyből magyarázkodni, pedig semmi szükség nem lett volna rá, hisz én se vettem észre. Legalább ő nem fagyott le és tudott tenni valamit az ellen, hogy ne itt dögöljünk meg.

- Jól vagyok, bár van egy olyan érzésem, hogy a lábam…

- Te jó isten! Ne haragudj, ezt teljesen elcsesztem.

- Dehogy is! – próbáltam nyugtatni - Nem hiszem, hogy olyan súlyos lenne. – mondtam és lassan feltápászkodtam, de amikor megpróbáltam ráállni a bal lábamra nagy fájdalom nyilallt a bokámba és újra visszaestem.

- Ez így nem lesz jó. Minél hamarabb vissza kell jutnunk a többiekhez és van egy olyan érzésem, hogy Sehunnal is van valami, mivel már rég vissza kellett volna érnie hátulról. – és mintha csak megérezte volna, három bajjósló lövést hallottunk eldördülni.

Mindketten kővé dermedtünk, arra gondolva, hogy mégis mi történhetett. Jacksonon látszott, hogy fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Tudtam, hogy oda akar menni, hogy segítsen a szőke, magas fiúnak, de engem sem akart itt hagyni teljesen végtelenül. Pár perc múlva viszont a ház oldalától egy alak bukkant fel, ahogy éppen felénk fut. Mindkettőnk szerencséjére Sehun volt az. Egészen idáig futott, majd zihálva a térdére támaszkodott.

- Hát ez majdnem rosszul sült el… - mondta a lihegéstől szakadozottan.

- Mégis mi történt? – kérdezte Jackson, mialatt én ismét feltápászkodtam és fél lábon melléjük ugráltam.

- Nem számoltam azzal, hogy a kert végében is lesznek nyomik, és hát egy kicsit megkergettek. De itt vagyok és semmi bajom, viszont veled még is mi történt? – nézett végig rajtam – Leestél a tetőről?

- Hát nem mondhatni… - fél szemmel a bűnösre pillantottam, aki zavartan vakargatta a tarkóját. Muszáj volt ezen elvigyorodnom, hisz most kivételesen ő érezte magát kellemetlenül nem pedig.

- Az igazság az, hogy én estem rá. – folytatta végül Jackson egy kínos mosollyal az arcán, de látszott rajta, hogy kezdi egyre rosszabbul érezni magát, amiatt, hogy fájdalmat okozott nekem, ezért valahogy meg akartam nyugtatni, hogy én egyáltalán nem haragszom rá.

- De semmi komoly, biztosan egy-két nap múlva elmúlik. Ha nem kell futni… - akartam volna befejezni a mondatom, de egy hatalmas csattanás félbeszakított.

- Jövet erre, a ház mellett átmásztam egy kerítésen… - kezdett Sehun kétségbeesett hangon magyarázni – Csak így tudtam lerázni őket, de lehet, hogy az a vacak nem bírja sokáig…

- Mégis hányan lehetnek??? – kezdett végül Jackson is pánikolni.

- Tíz, talán Tizenöt…

- MI VAN?!

Megfagyott a levegő, fogalmunk se volt, hogy mit tegyünk, de tudtuk, hogy valahogy el kéne jutni az út másik felén lévő erdőbe, ahol könnyebben el tudnánk rejtőzni. Végül Jackson minden cuccát átpasszolta Sehunnak, majd engem a hátára kapva elindult a rengeteg felé. Tudom, hogy nem vagyok valami nehéz és, hogy Jackson is van elég erős, hogy elbírjon, mégis kínosan éreztem magam. Egy ideig próbáltam tiltakozni ellene, de mondta, hogy inkább nyugodjak le és, idézem „Élvezzem, amíg még lehet…” erre persze még zavarba is jöttem, és többet inkább meg sem szólaltam. Egyszerre volt kellemetlen és nyugtató Jackson hátán utazni, mivel ismét totális közelségben voltam hozzá, és ahogy eddig is teljesen levett a lábamról. Az illata is kellemes volt attól független, hogy éppen milyen életünk is van. Valószínűleg csak én képzeltem bele azt az isteni vanília illatot, hisz kinek van ideje parfümözni magát ilyenkor, mikor éppen elég azzal foglalkozni, hogy valahogy túléljük ezt a szarságot.

Persze valószínűleg ismét sokat gondolkodhattam mindenféle hülyeségen, és csak arra eszméltem, hogy Sehun és Jackson valamin nevetnek.

- Még is mi olyan vicces?

- Nem tudom mégis min agyalhattál, de szinte az egész fejed piros. – mondta Sehun és ismét nevetni kezdett.

- Idióta… - vágtam rá, majd arcomhoz kaptam a kezem – Amúgy már nem menekülünk semmi elől, szóval nyugodtan lerakhatsz, de komolyan! – kezdtem kérlelni ismét Jacksont, mert újból kezdett egyre kényelmetlenebnek tűnni ez a helyzet.

- Ne aggódj, nekem nem gond, és így hamarabb vissza is érünk. Ráadásul mindjárt sötétedik. – nyugtatott meg Jackson, hogy őt ez nem zavarja.

- Amúgy mindenki visszaért ugye, rajtam kívül? - jutott eszembe, hogy mielőtt ott maradtam volna a többiek is menekültek.

Túl sokat kellett várjak a válaszra így már sejtettem, hogy nincs minden rendben, de végül Sehun elmagyarázta.

- Taemint megharapták… Mikor eljöttünk még magánál volt, de mostanra már biztos…

Minden eddig érzésem fájdalomra cserélődött fel. A harapás nem valami olyan dolog, amit gyógyítani lehet, elfertőződik és rövid időn belől megöli áldozatát. Taemin a barátom volt, ahogy mindenkinek. Bele sem tudok gondolni milyen lehetett azoknak, akik most mellette voltak, látták őt szenvedni és talán véget is vetettek neki. Mi lesz, majd ha visszaérünk a városba… Jonghyun… Hogyan fogjuk elmondani neki. Nem tudom, hogy képes lesz-e feldolgozni, de abban biztos vagyok, hogy segíteni fogok neki. Ezek a portyák mindig rosszul végződnek, ezt már megtanulhattam volna, de ettől független én még most is reménykedem, hogy ennél már csak jobb lesz, de persze előbb még haza kéne jutni valahogy…